Már szinte tél volt, de csak a naptár szerint. Az utcákra, ahol minden három ember közül egy nevet és legalább kettő mosolyog, – a parkok ritkás, szőkült üstökébe, a födetlen nyakú leányok hajcsigái alá bekúszott és tavaszi játékot űzött a nap, olyan kicsit túlmohó, túlcsintalan játékot, amilyen a már vénülő gavallérok fiatalost hazudó pajkossága. Nem, nem vették komolyan és nem hittek neki, de azért örültek rajta: csupán azért, mert kis dolgon is örülni kell, és mert mindíg kell valami, amin az ember örvendezzék. A járókelők pirospozsgásan andalogtak céljaik felé: senki se sietett, senki se találta nagyon fontosnak, ahova, amiért megy. A tarka plakátokat, a szép nőket mindenki ráért megbám…
Or read it translated: 日本語 · 中文 · हिन्दी · Español · العربية · Français · বাংলা · Português · Русский · Bahasa Indonesia · اردو · Deutsch · Kiswahili · 한국어